Este a budafoki temetőben

December 15-én volt Breuer László al. Sumi temetése a Budafoki Temetőben.
Sumi közismert személyisége volt a zöld mozgalomnak. Elhivatott környezeti nevelő és elszánt természetvédő. Komoly szavak…
Sokszor és sokan leírták, kimondták ezeket a december eleji napokban.
Számomra egy igazi KEDVES FICKÓ volt, akit mindig érdemes volt meghallgatni, akihez bizalommal lehetett fordulni, akár táborszervezéssel, akár gyakorlati természetvédelemmel, vagy kertészkedéssel kapcsolatban.
Elszomorítóak voltak, több mint egy évvel ezelőtt, az első hírek arról, hogy Sumi súlyos beteg. Megrendítő volt őt látni, felére lefogyva. De ugyanúgy ott volt a különböző rendezvényeken, mint korábban s töretlen jó kedélye és serény munkálkodása, némi reménységgel töltötte el, azokat, akik ismerték és szerették.
Aztán mégis itt hagyott bennünket…
Mindig úgy éreztem, hogy az a szemlélet amit ő képvisel és az a tevékenység, melynek gyümölcseit alkalmam volt megismerni, sok tekintetben közös mindazzal, amit én is művelek immár húsz éve. A gyerektáborok, a kétkezi munkával segített természetvédelem, a mindig rácsodálkozni képes természetszeretet. Közös jelképünk a SÜNI. Volt Süni Klubunk és nekünk is egyik legrégebben megvalósított táborunk a Süni tábor. Mi is a környezeti nevelés egyik csúcsának a nomád táborozást tartjuk…
Mindig örömmel töltött el, ha tanulhattam Sumitól.
Bár sokszor találkoztam vele különböző rendezvényeken, beszélgettünk is párszor, mégis azt hiszem nem ismertem elég jól. Mégis teljesen magától értetődő volt, hogy ott kell lennünk a temetésén, hogy jelenlétünkkel ki kell nyilvánítanunk tiszteletünket és nagyrabecsülésünket.

Aztán, a Budapestre utazás “kényszerét” kihasználva a temetés előtti délelőttre sűrű programot terveztünk. Autóval mentünk. Számítógépeket és mósószódát akartunk hazaszállítani.
Amikor még csak az első órát töltöttük egy hosszú gépkocsisorban araszolva, reménykedtünk. Aztán, amikor kora délután, szombathelyi léptékkel mérve um. időben elindultunk Budafok felé a temetés helyszínére és több óra alatt tettük meg az útszakasz felét, beláttuk, hogy nem fogunk a szertartásra odaérni. Az viszont egy percig sem volt kétséges, hogy valahogyan megkíséreljük, hogy eljussunk a sírhoz.
Este hét órakor érkeztünk a Budafoki Temető bejáratához, mely délután 5 órakor bezárt. Némi reményt adott a portásfülkében pislákoló halvány fény. Az éjjeliőr kissé meglepődött, amikor közöltük, hogy szeretnénk bemenni és megkeresni egy sírt, aztán amikor megtudta, hogy kihez jöttünk, már nem csodálkozott. “Rengetegen voltak”, mondta. Aztán a térképen megmutatta, hogy melyik parcellában keressük. Elindultunk.Elég reménytelen vállalkozásnak tűnt a kivilágítatlan, ismeretlen temetőben meglelni egy sírt. Több frissen koszorúzott sírt felderítettünk, de a koszorúszalagok kisilabizálása után minduntalan csalódnunk kellett. Végül, némi bolyongás után rátaláltunk, arra az embermagasságú virág és koszorú halomra, mely Breuer László, al Sumi nyughelyét jelezte. Ha mindehhez, hozzátesszük, hogy a szervezők kérték, hogy a szűkös hely miatt a szertartásra érkezők ne nagyon vigyenek koszorút és virágcsokrokat, akkor úgy nagyjából sejteni lehetett a tömeg méretét.
Én csak egy szép kavicsot hoztam neki. Egy gyerektúra kedves emlékét, otthoni gyűjteményemből. Mert, hogy ez is közös bennünk. A kövek tisztelete.
Egy sóhajtásnyi emlékezés után, éppen kifelé igyekeztünk s azon morfondíroztam, hogy azért szégyen, hogy nem értünk ide rendesen és micsoda őrültség, hogy így este egy sötét temetőben bolyongunk, amikor egy kisebb társaságra lettünk figyelmesek. Ők is kerestek valamit. Mikor összetalálkoztunk, nyilvánvaló volt, hogy elég csak annyit mondani: “ott van…”

Gyöngyössy Péter